Dura Márta, PR Herald, 2005. január 25. Maszlag
Az emberek a káoszt és a bizonytalanságot próbálják megszüntetni, mikor
„racionalizálják” a rendelkezésükre álló információkat. A rémhírek
terjedésének egyik oka: a dolgok értelmezése iránti igény, a jelentés
keresése. A rémhír továbbadásával – viszonylag kis erőfeszítéssel – a
„terjesztők” csökkenthetik belső feszültségeiket. Az alábbiakban a téma
pszichológiai és szociálpszichológiai értelmezésébe nyújtunk rövid
betekintést. A
rémhírek tudományos vizsgálata a 2. világháború alatt kezdett
kibontakozni. A téma főként pszichológusok, szociológusok,
szociálpszichológusok, kulturális antropológusok érdeklődési
területének számít. Allport és Postman a rémhírt olyan specifikus
állításként határozta meg, amely a neki ellentmondó meggyőző
bizonyítékok hiányában, szájról szájra terjed, és csak átmenetileg
kelti fel az érdeklődést. Terjedésének két kulcsfontosságú tényezője
van: a fontosság és a kétértelműség. Minél fontosabb egy téma a csoport
számára, és minél nehezebben értelmezhető a szituáció, annál magasabb
az ilyen „hírek” továbbításának szintje. Chorus szerint a
fontosság és kétértelműség mellett a kritikai érzék szintje is
befolyásolja a továbbítást: a kritikai érzék emelkedésével csökken a
terjedés mértéke. Vannak, akik úgy vélik: a magasabb iskolai
végzettséggel rendelkezők kevésbé fogékonyak ezekre a „specifikus
állításokra”, mivel kritikai érzékük általában fejlettebb, mint az
alacsonyabb képzettségűeké. A híres Orson Welles-féle „Támadás a
Marsról” című rádiójátékról például csak feleannyi egyetemet végzett
ember hitte azt, hogy híradás, mint általános iskolai végzettségű. Hann
Endre is azt figyelte meg, hogy az iskolázatlanabb lakosság körében a
rémhírek véresebb, drámaibb színekkel ecsetelt változatai gyakoriak.
Más kutatások azonban azt bizonyítják, hogy a magasabb iskolai
végzettséggel rendelkezők is fogékonyak az ilyesmire, sőt egyes
híresztelések terjedéséhez kimondottan az erőteljesebb kritikai érzék
teremti meg az alapot. A nyolcvanas évek elején egy franciaországi
röplap (mely információi forrásaként az egyik párizsi kórházat jelölte
meg) néhány agyonreklámozott élelmiszer és üdítőital bojkottjára
szólította fel a háziasszonyokat. A szórólap a francia háziasszonyok 43
százalékához jutott el, de terjedt Nagy-Britanniában, Németországban,
Olaszországban és a Közel-Keleten is. A pamflet szerzői azt állították,
hogy egyes (megnevezett) vállalatok „készek mérgező és rákkeltő
anyagokat is beletenni termékeikbe csak azért, hogy növeljék
profitjukat”. A rossz minőségű, sokszorosított cédulákon terjedő
„hír”-ben a termékek csomagolásán „E330 kóddal” feltüntetett
összetevőről azt írták, hogy „különösen a gyermekekre veszélyes”. E
misztikus kódszámról még az orvosok egy része sem tudta, hogy
ártalmatlan citromsavat jelöl. Az ügyet követő reprezentatív
felmérésből kiderült, hogy a röplapot tanárok (is) osztogatták
diákjaiknak az iskolákban, sőt néhány orvos kitette rendelőjébe. A
budapesti Duna Intercontinentalban 1979-ben kitört és gyorsan eloltott
tűz körül terjengő fantasztikus történetek többsége szintén értelmiségi
körökből származott, pedig ez a réteg – mint azt Hankiss Elemér írja –
„a mítoszok leépítésére és a racionális gondolkodásra kötelezte el
magát”. A kritikai érzék nem annyira a végzettséggel van
összefüggésben, inkább a téma tartalmával, illetve a szituáció
többértelműségével. Válsághelyzetekben – háborúk, katasztrófák,
járványok, bankcsődök idején – az emberek kritikai érzéke hihetetlenül
lecsökkenhet. Japánban például az atombombák ledobása után széles
körben terjedt, hogy „az amerikaiak el fogják süllyeszteni a japán
szigeteket”. A rémhír terjedésének intenzitását az emberek
személyes érintettségének mértéke és az is befolyásolhatja, hogy a
„továbbadás” ténye miként hat a „terjesztő” presztízsére.
Kellemetlenségek kimondásától ódzkodnak az emberek még akkor is, ha az
adott információ történetesen nagy fontossággal bír. Minél
kiszámíthatatlanabb egy helyzet, minél több stresszel, szorongással jár
annál több rémhír keletkezik, és fordítva: minél kiszámíthatóbb egy
szituáció, annál kevesebb. A szorongás és a bizonytalanság
felerősíthetik egymás hatását. Allport és
Postman kísérlettel próbálták szimulálni a „továbbadás” – szerintük
lineáris – folyamatát. Az első kísérleti alanynak elmondtak egy
diaképről húsz részletet, majd ez az ember továbbadta az információkat
egy másiknak, a második egy harmadiknak és így tovább. Az információ
torzulásának három szakaszát állapították meg. 1. A
szintre hozás során az anyag tömörebbé, áttekinthetőbbé, könnyebben
felfoghatóvá válik, eltűnnek bizonyos részletek, kifejezések, szavak. A
kihagyás eleinte nagy mértékű, majd lassan stabilizálódik. 2. A
kiélezés folyamata során a szintre hozással ellentétes folyamat megy
végbe. A lényegtelennek ítélt elemek elhomályosulnak, míg apró
mozzanatok túlzott jelentőségre tesznek szert. A kiélezés néhány
részletre koncentrálódik. (A kísérlet során ilyen részletek voltak az
előtérben álló tárgyak, vizuális feliratok, ismerős szimbólumok.) 3. Az
utolsó szakasz a beolvasztás szakasza, amely során az információ
konzisztenssé válik az egyén érdekeivel, értékrendjével és
előfeltevéseivel. A folyamat végeredményeként az új információk
ellentmondásmentesen illeszkedtek az egyén kognitív struktúrájába,
„elfogadhatóvá csiszolódtak”. A transzmisszióval és annak
során keletkező torzulásokkal foglalkozott Schachter és Burdick is. Azt
a hipotézist bizonyították, hogy egy rémhír akkor terjed, ha egy
csoporton belül kétértelmű, nehezen értelmezhető szituáció alakul ki,
és ha a téma a csoport összes tagja számára fontos. A kísérletet egy
előkelő leányiskola hat osztályában végezték. Négy osztályban nehezen
értelmezhető helyzetet teremtettek azáltal, hogy az iskola igazgatónője
az egyik óra alatt kiválasztott egy lányt, akit felszólított arra, hogy
csomagoljon össze és menjen vele. Az eset példátlan volt, a diákok
magyarázatot sem az igazgatónőtől, sem tanáraiktól nem kaptak. A négy
osztály közül kettőben az esemény előtt szándékosan elhintettek egy
rémhírt („valaki vizsgapapírokat lopott a tanári szobából”). További
két osztályban pedig anélkül ültették el ugyanezt a „hírt”, hogy
kialakították volna a különleges helyzetet. Az osztályok között
továbbra is lehetőség volt a kommunikációra, így a szokatlan eseményről
a többi osztály is értesült. Ahol kialakult a bizonytalan helyzet,
kétszer annyi rémhírtovábbítás történt, mint amelyekben csak a rémhírt
ültették el. A mesterségesen útjára bocsátott „hír” elterjedésében nem
volt szignifikáns különbség azon osztályok között, amelyekben
kétértelmű helyzetet teremtettek. Új rémhírek azokban az osztályokban
keletkeztek szignifikánsan nagyobb számban, amelyekben a szokatlan
esemény végbement. Az új rémhírek nagyobb számban jöttek létre a
kiemelt lányok barátai között, mint azok között, akikkel azok nem
voltak jóban. Az igazi különbség azonban nem a számokban, hanem a
„hírek” jellegében volt: a barátok között optimista magyarázatok
születtek (pl. az igazgatónő meghívta teázni), a nem barátok között
pedig pesszimista értelmezések (például: megbüntették, mert hétvégén
részt vett egy orgián). A szeriális transzmisszió
tanulmányozására szokatlan lehetősége nyílt Vázsonyi professzornak, aki
a II. világháború kirobbanása előtt egészségügyi tisztként szolgált a
magyar-román határon, ahol alakulatának szögesdrótot kellett építenie.
Körülbelül 150 ember dolgozott egymás mellett, egymástól előírt
távolságban. A munka unalmas volt, hírekhez nem jutottak, tilos volt
énekelni, történeteket mesélni stb. Vázsonyi szanitéc volt, szabadon
mozoghatott a vonalon. Két segédjével rémhíreket terjesztettek, majd
nyomon követték azok terjedését és torzulását. Ha egy rémhír helyi
vonatkozású volt, érzelmeket kavart, akkor kb. egy óra alatt végigért a
vonalon, ha nagypolitikai vonatkozású – ami kevésbé közelről érintette
az embereket – jóval lassabban ért a sor végére. Az üzenet a terjedés
során többször lerövidült, egyszerűsödött, néha eredeti jelentése
teljesen megváltozott. A torzulás pontos helyét nem lehetett
megállapítani, a terjedés néha megszakadt. Míg a munka alatt mindenki
csak a mellette dolgozónak adhatta tovább a rémhírt, és az üzenet nem
találta meg saját csatornáit, addig az ebéd alatt mindenki azzal
tárgyalta meg, akivel akarta. A torzulás mértéke magasabb, terjedésének
üteme viszont lassabb volt, mikor azok egy kijelölt lánc mentén
terjedtek, mint amikor spontán, szabadon választott csatornákon
áramlottak. Témánk első tipológiáját 1089 konkrét eset
elemzése alapján Knap dolgozta ki a 2. világháború alatt. A rémhírt – a
mítosz, a legenda és a humor mellett – az informális társadalmi
kommunikáció különleges formájának tekintette. Szerinte: a
transzmisszió elsődleges módja szóbeli, szájról szájra terjed, emiatt
nagymértékben pontatlan, és ki van téve a torzulásnak. A rémhír mindig
egy különleges eseményről, személyről vagy körülményről szolgáltat
információt. Kifejezi és kielégíti a közösség emocionális igényeit. Knap a vizsgált rémhíreket úgy osztályozta, hogy azok az egyén milyen emocionális igényét hivatottak kielégíteni. 1. Az ábránd-rémhírek az emberek vágyait, reményeit fejezik ki.
2. A rémkép-híresztelések félelemből és szorongásból fakadnak (pánik
reakciókat is kiválthatnak). Ilyen volt például a november elejei
tiszai árvíz idején Nyíregyházán felröppent hír, hogy „gátszakadás
történt Magyarországon valamelyik kis faluban, Kisarban pedig már olyan
magasan áll a víz, hogy a házak tetején ülnek az emberek”
(Népszabadság, 1998. nov. 9.) 3. Az éketverő rémhírek megosztják
a csoportokat, saját tagok vagy szövetségesek ellen irányulnak. A
tiszai árvíz idején például ilyen volt a következő: „az egyik faluból
éjszaka átment harminc ember egy másik faluba, hogy ott megrongálják a
gátat azért, hogy a víz a másik falut, és ne az ő falujukat árassza
el.”
Minél inkább elterjedt
egy ilyen „hír”, annál valószínűbb, hogy nemcsak jelzi egy csoport
érzéseit, véleményét, morálját hanem formálja is. Természetétől fogva
függ továbbadói memóriájától, ezért rövid, egyszerű és feltűnő.
Legváltozékonyabb pontjainak a számok, nevek, helynevek számítanak.
Bármily megbízhatatlan forrásból is származzék egy rémhír, azt előbb
vagy utóbb egy megbízható forrásnak fogják tulajdonítani (ez presztízst
ad neki és terjesztőjének, és egyben látszólag bizonyítja
igazságtartalmát is). Összhangba kerül annak a csoportnak kulturális
hagyományaival, amelyben terjedt. Adaptálódik a csoport tradicionális
és pillanatnyi viszonyaihoz. Motivációi az exhibicionizmus
(továbbadója esetleg egyszerűen csak szórakoztatni akarja a többieket,
vagy azt a benyomást szeretné kelteni, hogy olyan különleges
információhoz jutott); a figyelmeztetés (felhívni a többiek figyelmét
egy fenyegető veszélyre); a megerősítés, az agresszió; a szubjektív
konfliktusok projekciója (elfojtott félelmek, vágyak, ellenséges
érzelmek externalizálása). Leo Festinger kognitív
disszonancia elmélete számos irracionálisnak tűnő esemény, viselkedés
(például miért nem menekülnek el egyes emberek, amikor konkrét veszély
leselkedik rájuk; hogyan vehetők rá tömeges öngyilkosságok elkövetésére
stb.) megértéséhez vitte közelebb a tudósokat. A kognitív disszonancia
– feszültségállapot, amikor az egyénnek két, egymással pszichológiailag
összeegyeztethetetlen tudattartalma van. Ez az emberekben kellemetlen
szorongást, izgalmi állapotot vált ki, melynek megszüntetésére
törekednek. Ezt vagy úgy érik el, hogy módosítják az egyik vagy mindkét
tudattartalmukat, azokat összeegyeztethetővé teszik, vagy pedig úgy,
hogy újakat illesztenek be, amelyek áthidalják az eredeti tartalmak
közötti szakadékot. Festinger feltételezte, hogy a rémhír terjedésének
az a funkciója, hogy új tudattartalom beillesztésével csökkentse a
disszonanciát. Ha egy bizonyos információt olyan személyek beszélnek
meg egymással, akik hasonló disszonanciában szenvednek, akkor
társadalmi támogatást fognak nyerni azok a próbálkozások, amelyek a
zavar megszüntetését célozzák. A társadalmi támogatás lehetővé teszi a
tudattartalommal összhangban levő új információk keresését, és azt hogy
azokat az egyének elfogadják. Festinger az 1934-es nagy
indiai (Bihar-i) földrengés után összegyűjtött rémhíreket vizsgálta. A
természeti katasztrófa bekövetkezését jósló rémhírek nem a földrengés
által legnagyobb mértékben sújtott területeken terjedtek, hanem ahol
érezték ugyan a rengést, de jelentős kár nem keletkezett. Festinger
szerint: azok az emberek, akik között a vészjósló híresztelések
terjedtek, hasonló intenzitású félelmet éltek át, mint azok, akik olyan
területen éltek, ahol a földrengés valódi károkat okozott. Amíg az
utóbbiak személyes tragédiái konszonáns voltak az átélt félelemmel, az
előbbiek esetében ez a tapasztalat disszonáns volt a félelemmel (nem
voltak halottak, összedőlt házak). Sok emberben ugyanaz a disszonancia
alakult ki a két tudattartalom között: a félelem és a között, hogy
nincs mitől félni. Ha valaki retteg, és ezt a pszichikai állapotot
akaratlagosan nem tudja csökkenteni, de tudatában van ennek a
félelemnek, akkor arra törekszik, hogy a félelemmel összhangban levő új
tudattartalomra tegyen szert. Miután sok ember osztotta ugyanazt a
disszonanciát, könnyű volt társadalmi támogatást szerezni azoknak a
tudattartalmaknak, amelyek összhangban álltak a rettegéssel. Az így
terjedő állításokat Festinger félelemigazoló rémhíreknek nevezte.
A darjeelingi földcsuszamlás vizsgálata hasonló eredményt hozott. A
katasztrófa által legnagyobb mértékben sújtott területeken nem
terjedtek el olyan információk, melyek a félelemmel összhangban álló új
tudattartalmat szolgáltattak volna. A jövőben még nagyobb pusztítást
okozó katasztrófát jósló híresztelések helyett reménykeltő és az
eseményeket eltúlzó rémhírek terjedtek el. Az 1979-es Three
Mile Island-i atomerőmű-baleset után a legvadabb hírek szintén nem a
fertőzött terület lakossága körében terjedtek el, hanem a távoli
Kaliforniában. A lakosság felmentő seregként fogadta a Nukleáris
Felügyelő Bizottságot, miközben annak tehetetlenségéről, hozzá nem
értéséről szóló beszámolókkal tele voltak az országos hírközlő eszközök. Dura Márta Rémes hírek terjedése. PR Herald, 2005. január 25.
|